Hazaértem. Az egyre inkább fejem méretéhez nem passzoló álarcom otthagytam a fogason. Ha kilépek a szobámból majd ismét felveszem. Rengeteg érzelem kavarog bennem és viszonylag ambivalensen élem meg ezeket a napokat, heteket. Emiatt képes vagyok olyanokat is megbántani, akik mind a legjobbakat akarják nekem. Képtelen vagyok kontrollálni önmagam. Kimondtam a rút igazságot. Az elmúlt években számos alkalommal foglalkoztam azzal, hogy megváltoztassam azokat a jellemeket, melyek nem tetszenek önmagamban. A "Fogadd el önmagad úgy ahogy vagy", klisé nálam nem vált be. Mindenképpen úgy szeretnék élni, hogy szeretem a jellemeim nagy részét és ezáltal képes vagyok elfogadni önmagam. Ha tudnám hány alkalommal buktam el eddig... Mindig valami speciális dolgot, vagy egy különleges alkalmat kerestem arra, hogy megváltozzak. Próbálkoztam már azzal is, hogy fokozatosan próbálok egy másik ember lenni. Nem sikerült. Fogalmam sincs mit tegyek. Küszködök. Teljesen más vagyok, mint ahogyan az emberek ismernek engem. Már régóta nem mosolygok belülről. Persze léteznek pillanatok és személyek, akik képesek mosolyra fakasztani a belső énemet is, de nagyon kevés ilyen ember létezik az életemben. Egyszerűen csak eljutottam arra a szintre, hogy már nem tudom hova tovább. Hogy már nem nincs ötletem, mit kezdjek magammal, jellemeimmel és kapcsolataimmal. Tudom, hogy van ennél még lejjebb de ez jelen esetben sajnos képtelen boldogítani. Csak a jelent érzem és azt, hogy nem vagyok képes kibékülni a személyiségemmel. Hogy nem vagyok képes azokra, amiket mindig is szerettem volna elérni. A magamba vetett hitem rendkívül módon meggyengült az elmúlt időkben. A ló két oldalán élek és nincs számomra köztes állapot. Vagy túl szerény vagyok, megfelelek önmagamnak és végre érzem, hogy boldog vagyok, majd rájövök, hogy ez nem én vagyok, vagy pedig ki nem mondva a világ központjának érzem magam. Ez valami teljesen más, mint egoizmus. Inkább olyasmit jelent, hogy tudom, képes vagyok valamire, de aztán elbukom. Teljes szívemből sajnálom, hogy megbántottam azokat, akiket nem akartam. Nem bírom elégszer megköszönni magamban a tetteket, a kis meglepetéseket, amiket kapok. A ki nem mondott szavak. A ki nem mondott köszönetek. A félelem attól, hogy érzékenyek gondolnak majd. A félelem attól, hogy ettől gyengének látnak. Pedig hány alkalommal cselekedtem volna másképp, máshogy... De nem mertem. Mert gyáva vagyok. Úgy akarok megváltozni, hogy még önmagamat is képtelen vagyok megmutatni másoknak. Változni akarok. Borzalmasan nehéz lesz, de nem szeretnék már másokat megbántani és ezek után hosszasan gondolkozni azon, hogy miért is tettem? Ha nem is mondhatom el nekik személyesen, remélem érzik amit szeretnék. Remélem tudják, hogy szeretem őket és nem akartam rosszat nekik.
Problémáim vannak. Mindenki máshogy éli meg amik történnek vele. Sajnos én nem könnyen. Nehezen dolgozom fel a legkisebb történéseket is az életemben. Pszichológusok felkeresése helyett, a makacsságomhoz folyamodva saját magam akarom megoldani a problémáimat. Nem kell más segítsége. Nem akarom, hogy lássák, gyenge vagyok. Csak szeretném egyedül megbeszélni a történéseket körülöttem. Akkor is, ha sokkal nehezebb ez, mint egy barátnak, vagy A Barátnak elmondani. Nem terhelhetem őket ilyenekkel, nélkülem is van éppen elég problémájuk. Ellenben ők vagy jobban titkolják, vagy jobban sikerül nekik feldolgozniuk az említetteket.
Nem is tudom mit mondhatnék. Örülök, hogy kiírtam ezt magamból, de tudom, hogy hamarosan visszatér ez az érzés ismét. Szeretném, ha nem így lenne és törekedni fogok rá, de nem könnyű hirtelen változásokhoz folyamodni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése